A sztálingrádi csata 75 éve kezdődött
Hetvenöt éve, 1942. augusztus 21-én kezdődött meg a világtörténelem legvéresebb és leghosszabb csatája Sztálingrádnál. A második világháború európai hadszínterén fordulatot hozó ütközet teljes szovjet győzelemmel zárult, a fél évig tartó harcok során a keleti frontra vezényelt német haderő egynegyede vérzett el. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga:
A német Harmadik Birodalom 1941. június 22-én hadüzenet nélkül támadta meg a Szovjetuniót. A végtelen orosz síkságon előrerobogó német csapatokat csak az év telén, Moszkva alatt sikerült a Vörös Hadseregnek megállítania. Hitler 1942 nyarán újabb offenzívába kezdett, s ebben - mivel a második front megnyitása késett - a nyugatról átdobott, harcedzett erők is részt vettek. A támadást ezúttal egyetlen irányban, a déli fronton indították meg, végső célja a kaukázusi olajmezők elfoglalása, a további harcokhoz szükséges üzemanyag biztosítása volt, de a Volgán átkelve a német erők előtt Moszkva felé is nyitva állt volna az út.
A támadás 1942. június végén kezdődött, s kezdetben szinte akadálytalanul folyt. Hiába üzent hadat a szovjet vezetés a dezertőröknek és "pánikkeltőknek", hiába állítottak fel büntetőszázadokat és büntetőtáborokat, a Friedrich Paulus tábornok vezette német 6. hadsereg és a 4. páncélos hadsereg augusztus végére megközelítette a Volgát. A szovjet hadvezetés azonban viszonylag sikeresen vonta vissza erőit, amelyek Sztálingrád térségében kapaszkodtak meg, a csata kezdetén mindkét oldalon egymillió katona állt egymással szemben. A városnak mindkét fél számára inkább csak szimbolikus jelentősége volt, Hitler "Sztálin városát" akarta bevenni, ahogy fogalmazott: "Egész hadjáratom értelmét veszti, ha lemondok Sztálingrádról." Morális okokból a szovjetek számára is létkérdéssé vált a legfőbb vezetőjükről elnevezett város védelme, és Sztálin kiadta az "egy lépést sem hátra" parancsot. A csatában szabad kezet kapó szovjet tábornokok felismerték, hogy a térségben idővel lehetőségük nyílhat az ellenség bekerítésére és felmorzsolására, ezért egyre több katonát vezényeltek Sztálingrádba.
A németek a szovjet védelmi gyűrűt áttörve szeptemberben a várostól északra kijutottak a Volgához, de a túlsó parton nem sikerült hídfőállást kiépíteniük. Az erőddé átalakított városban kíméletlen harc folyt házról házra, utcáról utcára, amelyben a németek nem sok hasznát vették tankjaiknak. Novemberre így is elfoglalták a város nagyobb részét, de a szinte emberfeletti elszántsággal küzdő védők iszonyatos véráldozat árán (volt olyan nap, hogy tízezernél is több embert vesztettek) megtartották állásaikat, így a kimerült német csapatok novemberre védelembe mentek át. Paulus helyzetét sebezhetővé tette, hogy a szárnyait biztosító olasz, magyar és román csapatok felszerelése gyengébb volt, miközben a szovjet hadvezetés minden nélkülözhető erőt Sztálingrád mögött vont össze, és elkészítette az ellentámadás tervét.
1942. november 19-én reggel, mínusz 25 fokos fagyban a 28 kilométer hosszú fő áttörési szakaszon 3500 szovjet löveg és aknavető zúdított össztüzet az ellenséges állásokra, majd megindult a támadás, amely néhány óra alatt elsöpörte a várost északról és délről biztosító román erőket, öt nap múlva bezárult a harapófogó a 22 hadosztályt, 330 ezer katonát magában foglaló német központi csoportosítás körül. Paulus kétségbeesve küldte a sürgönyöket Berlinbe, de Hitlertől csak azt a választ kapta, hogy foglaljon el körkörös védelmet, és várja meg a "kívülről jövő felszabadító támadást". A katlanba szorult hadsereg ellátását légihídon kísérelték meg, de a légi fölény hiányában ez szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. A katonák téli öltözék, élelem és gyógyszer nélkül maradtak, éheztek, betegségek és fagy tizedelte őket. December 12-én sikertelenül kísérelték meg a kitörést, a felmentő hadművelet is kudarccal zárult, de a Führer megtiltotta a kapitulációt.
1943. január elején a szovjetek megkezdték a körülzárt németek felmorzsolását, az utcai harcok fordított szereposztásban kezdődtek újra, a németek szorultak vissza egyre kisebb területre. Hitler január végén marsallá léptette elő Paulust, abban reménykedve, hogy mivel német marsall addig még sohasem adta meg magát, ő is a hősi halált választja. Csalódnia kellett: a parancsok érzéketlenségén felháborodott, a további harcot értelmetlennek tartó, fázó és éhező katonái életét menteni akaró Paulus január 31-én megadta magát. Február 2-án valamennyi német katona letette a fegyvert, a foglyok között 22 tábornok volt.
A kétszáz napig tartó ütközetben a német és a velük szövetséges erők 800 ezer embert vesztettek halottakban, sebesültekben, foglyokban és eltűntekben, anyagi veszteségük 3000 repülőgép, csaknem 2000 harckocsi és rohamlöveg, több mint 10 ezer tüzérségi eszköz volt. A fogságba esett 91 ezer német katonából csak hatezer vergődött haza évekkel a háború befejeződése után. A sztálingrádi ütközettel a szovjet hadsereg iszonyatos veszteségek árán - az emberáldozat akkora volt, hogy a számot nyilvánosságra sem hozták - a keleti fronton átvette és a háború végéig megőrizte a hadászati kezdeményezést.
